Avagy hogyan kezeljük az alulteljesítő kollégát.

Avagy hogyan kezeljük az alulteljesítő kollégát.

Volt egy munkatársam, nevezzük mondjuk Balázsnak.

Ez a Balázs tudott élni.

Későn jött dolgozni, de cserébe korán ment haza. Ja és sűrűn lejárt cigizni, beszélgetni a haverokkal.

Amivel alapvetően még nincs baj, ha a munka el van végezve.

De az nem volt.

Balázs egyébként már 4 éve dolgozott a cégünknél. Nagyon jó fejlesztő volt, és eszes is. Azt hogy eszes, én is megerősíthetem. Az a típus, aki ha nem nálunk dolgozna, akkor mindent megtennénk, hogy levadásszuk.

De Balázst már levadászták és nálunk dolgozott.

Igazából a kisebbik baj az volt hogy Balázs nem törte magát. A nagyobbik az, hogy ezt mindenki látta – és hát nagyon lerombolja a sok hangya morálját, ha a tücsök vidáman hegedül.

Szóval valamit tenni kellett.

Leültem vele privát beszélgetni (ahogyan a nagy könyvben meg van írva). A beszélgetés kb úgy zajlott le, hogy Balázs mindent sajnált, és megígérte hogy javulni fog.

Itt az egyszeri vezető le is zárhatná a történetet, viszont én kicsit utánanéztem a dolgoknak.

Ha a statisztikát nézzük, Balázs mind mennyiségben mind minőségben a leggyengébb volt a csapatban. De jobban visszanézve a múltba, az derült ki, hogy ez nem volt mindig így. Sőt, évekkel korábban felülteljesítő volt, pozitív értékelésekkel.

Érdekelni kezdett a sztori: mi történt, mitől siklott ki egy korábbi sikertörténet? Hogyan lett az okos, tehetséges, jól teljesítő fejlesztőből „leggyengébb láncszem”?

A fordulatot az jelentette, hogy Balázs másik csapathoz, más munkakörbe került. Itt nem mentek olyan jól a dolgok – egyrészt mert új volt a munka, másrészt pedig mert olyan típusú volt, ami éppen nem feküdt Balázsnak. Tulajdonképpen ez a cégen belüli váltás nem volt teljesen végiggondolva. Ami elsősorban nem Balázs felelőssége, de ő volt a szenvedő alanya.

Mivel az új helyen nem sikerült minden az elvárások szerint, ezért hamar rákerült a „problémás” címke. Új embernél mindig benne van a kockázat.

Mivel rákerült a „problémás” címke, ezért nem kapott komoly feladatokat. De mivel nem kapott komoly feladatokat, ezért nem tudott bizonyítani, hogy kitörjön a skatulyából. És mivel nem tudott kitörni a skatulyából, ezért rajta ragadt a címke.

Megindult egy láncreakció, aminek a következő fontos állomása az éves értékelés volt – rossz értékeléssel.

A rossz értékelés vitákat és rossz szájízt hozott. És természetesen „rászálltak” Balázsra, megpróbáltak neki „segíteni”. Aki vett már részt ilyenben, az tudja, hogy mi ez: megfenyegetik, mikromenedzselést kap a nyakába, megmondják mikor mit hogyan csináljon.

A „segítség” hatására Balázsból eltűnt minden korábbi lelkesedés, és csak azon volt, hogy a „szükséges minimumot” hozza. Csak annyit teljesített, ami elégséges volt hogy ne rúgják ki, se többet se kevesebbet. Miért is teljesített volna, amikor a motivációját lerombolták és bűnözőként kezelték?

Testben még ott volt, de lélekben már régóta nem. Már nem várt semmit sem ettől a munkahelyről, nem akart megtanulni semmit, nem akart elérni semmit, és úgy általában csak túlélésre játszott.

Körülbelül itt kerültem bele én a képbe. Sajnos túl későn, mert ezek után már nem igazán láttam, hogyan lehetne Balázst visszakapni.

Nagyon szerettem volna ezt az egészet megfordítani, mert Balázs okos és tapasztalt volt. De ami történt azt nem lehet semmissé tenni. Alaposan végiggondoltam, hogy mivel lehetne motiválni, mit lehetne csinálni.

Sajnos semmit.

Egyrészt mert ő maga már feladta a küzdelmet.

Másrészt pedig ha még küzdött is volna, de a környezete már elkönyvelte hogy ő egy rossz fejlesztő. Akkor meg miért küzdene.

Szóval ez egy menthetetlen helyzet volt.

Annyit tanácsoltam Balázsnak, hogy gondolja végig, szeret-e ide járni dolgozni. Rövidesen talált egy másik állást és elment. Úgyhogy happy end lett a történet vége.

Ami viszont itt fontos tanulság, az nem a történet vége, hanem az eleje.

Egy rosszul teljesítő embert még vissza lehet rántani a szakadéktól, ha azt azonnal, minél hamarabb tesszük. És nagy odafigyeléssel, hogy a manőver biztosan sikerüljön.

Még jobb, ha ilyesmire sor sem kerül: ha odafigyelünk az újonnan érkezők beilleszkedésére, és arra, hogy megfelelő embert vegyünk fel a megfelelő munkára. Ahol is a „megfelelő” nem csak azt jelenti, hogy az ember átment az állásinterjún, hanem azt is, hogy az állás tényleg neki való.

Az elején még könnyű a hibákat korrigálni.

Amikor már rossz értékelésre és fenyegetőzésre kerül sor, akkor onnantól kezdve nehéz visszajönni. Onnantól kezdve sok ellenségeskedés és indulat fog a történetbe vegyülni.

A másik tanulság a történetből, hogy ha valakivel háromszor oda-vissza felmossák a padlót, akkor nem fog mosolyogva lelkesen munkába járni. Utána már mindegy. Szóval ha ilyen menthetetlen helyzet adódik, akkor minél hamarabb meg kell lépni az elkerülhetetlent. Mindenkinek jobb lesz. A munkavállalónak azért, mert megszűnik a stressz, és valahol máshol új életet kezdhet. A csapatnak azért, mert megszűnik a belső konfliktus. A vezetőnek azért, mert fel tud venni egy új embert, aki majd beválik.