Avagy miért érdemes becsületesnek lenni?

Avagy miért érdemes becsületesnek lenni?

Nem, nem az CSR-ről akarok írni - arról nálam okosabbak már sokat cikkeztek -, sokkal inkább a tízparancsolatról.

Az üzleti etika többé-kevésbé arról szól, ahogyan a vállalat viselkedik a külvilággal szemben, például üzleti partnereivel és ügyfeleivel. Végletekig leegyszerűsítve a dolgot, e viselkedésnek két véglete van:
a) Megbízok az üzleti partneremben, feltételezem róla hogy elvégzi a munkát, időben fizet, stb stb
b) Nem bízok meg benne, feltételezem hogy át akar verni, ezért biztosítékokat kérek, mindent kétszer ellenőrzök, és csak azt hiszem el amit látok.

Az a kérdés, hogy a cégünk e kettő között hol áll, melyik felé billen a mérleg, illetve milyen szituációban, milyen feltételek mellett melyiket alkalmazzuk.

Hazánkban rengeteg példát találni a bizalmatlan üzleti partnerre (például azt a céget, amelyik a „Megbízunk egymásban” szlogennel hirdeti magát). Ezért én most a másik véglettel foglalkoznék – miért éri meg a bizalom és a becsületesség?

Kezdjük rögtön egy személyes élménnyel. 10 évvel ezelőtt az amerikai bankokkal kapcsolatos első meglepetésem az volt, hogy nem adnak mindenről papírt. Bemegyek a bankba, csókolom hoztam pénzt, be szeretném rakni erre a számlára. A bankos hölgy mosolyog, elrakja a pénzt, aztán mondja: köszönjük szépen, viszont látásra. Semmi bizonylat, nincs pecsételés, nem kellenek tanúk és kezesek.
Meglepő, de logikus: számlát vezetni, pénzt megőrzésre átadni bizalmi dolog. A bank az ügyfelei bizalmából él. Az ember vagy megbízik a bankjában (és nincs szüksége bizonylatokra), vagy nem bízik meg, és akkor elmegy egy másik bankhoz.
Ez így mindenkinek jó – nincs szükség bizonylatok nyomtatására, hogy itt járt Gipsz Jakab, szem ig száma 123, anyja neve Lakatos Piroska, megtakarítjuk a papírt és azt az 5 percet. Az ügyfél gyorsabban végez, a bankfiók több ügyfelet tud kiszolgálni.
Természetesen a bizalom nem jelenti a korlátlan szabadságot. A nap végén összevetik a trezor tartalmát a pénztáros által feldolgozott tranzakciókkal, és ha a kettő nem egyezik, akkor jön a részletes ellenőrzés, a belső kamerák megtekintése stb stb. Ha a pénztáros néni visszaél a bizalommal, és a trezor helyett a zsebébe csúsztatja a köteget, akkor az első nap megbukik.

Szóval a lényeg az, hogy a bizalom konkrétan kifizetődő mindenki számára. Ez az üzleti élet más területein is pontosan így van. Ha megbízok üzletfelemben, nem írok 200 oldalas szerződést, és elhiszem hogy nem ver át, akkor nyugodtan tudok aludni, és pénzt/időt takarítok meg. Hiszen – mint tudjuk – kétféle szerződés van: az, amit papírra vetünk, és az, amit megbeszéltünk. A papír igazából csak akkor lesz fontos, amikor fel akarjuk mondani a megegyezést. Amíg minden rendben van, addig a szóbeli egyezség a fontos, és a felek ezt igyekeznek betartani.

Amíg mindkét fél betartja a megállapodást, addig nincs gond. Mindenki elégedett és nyugodtan alszik. Természetesen lesznek problémák, félreértések, sőt még üzleti kár is eshet, de amíg mindenki a közös cél elérésén küzd, és hajlandó ehhez kisebb áldozatokat hozni, addig nem lesz gond.

Ha az egyik fél próbál visszaélni a bizalommal, nos az egészen gyorsan ki fog derülni. Aki lop, csal és hazudik, az mindig ezt teszi, tehát jó eséllyel a szerződéskötés előtt kimutatja a foga fehérjét. Ha mégsem, akkor is csak rövid távon nyerhet az ügyön, hiszen a másik fél nyilván nem fogja ezt annyiban hagyni, és az üzleti kapcsolatnak előbb-utóbb vége lesz.

Ha mindkét fél bizalmatlan a másikkal, akkor az idő nagyobb részében szerződés paragrafust, teljesítési nyilatkozatot, specifikációt és hiba-listát fognak böngészni, illetve egymást „oktatni” és „kezelni”, amire jelentős erőforrásokat fordítanak. Többet, mint magára a munkavégzésre. Az eredménye pedig olyan lesz, amilyen. Igazából egyikőjük sem fog nyerni.

A konklúzió az, hogy az igazi win-win akkor áll fenn, ha mindkét fél becsületes, és megbízik a másikban. Nem szabad engedni a csábításnak, és visszaélni a helyzettel – a rövid távú nyereség után jön az ügyfél/beszállító elvesztését.

Szerintem alapvetően mindenkinek erre a win-win helyzetre kellene törekednie, tehát alapvetően bízni kell, és csak akkor „gyanakodni”, ha a másik fél határozott, konkrét negatív lépéseket tett. Lesznek, akik ezzel visszaélnek, de néhány gyorsan kirúgott beszállító még mindig kisebb veszteség, mint amit hosszú távon nyerünk egy stabilan jó beszállítóval.

És van még egy vetülete a történetnek. Két dolog gátolja a társadalmat abban, hogy mindenki lopjon, csaljon és hazudjon. Az egyik a törvény, a másik az erkölcs. A törvény gátol meg abban, hogy nappal lopjak, az erkölcs pedig abban, hogy éjszaka. A törvényt ki lehet játszani, az erkölcs azonban a saját lelkiismeretünk, amit nem játszhatunk ki.
Ha megtaláltuk a kiskaput a törvényen, és elaltattuk a lelkiismeretünket, akkor tulajdonképpen csak rajtunk áll, mit és mennyit csalunk. A gond az, hogy ezután már nem fogunk tudni hinni senkinek, mert ha mi csaltunk, akkor más is csalhatott. Képzeljük el a rablót, aki győzött és meggazdagodott. Mit fog csinálni? Nem tud bízni a rendőrben, nem bízik a zárban, mindig a háta mögé tekint – mert mi van, ha jön egy másik rabló?
Maga a tudat teszi tönkre az egészet, ez a büntetése a csalárd embernek.

Úgyhogy gyanakvás és a másik fél földbe döngölése helyett inkább adjunk lehetőséget a másiknak jól teljesíteni. Sokkal jobban járunk.