Részt vettem egy megbeszélésen, ahol a külső munkatársak elégedettségéről, hozzáállásáról beszélgettünk. Sok tanulsággal.

Részt vettem egy megbeszélésen, ahol a külső munkatársak elégedettségéről, hozzáállásáról beszélgettünk. Sok tanulsággal.

Az esemény apropója az volt, hogy a 2 nagy erőforrás kihelyező partnerünk (magyarul hívhatjuk tanácsadócégnek is, csak nem tanácsadókat hanem mérnököket adnak) közül az egyik elégedettséget mért fel mind ügyfél oldalon, mind munkavállalói oldalon teljes európai szinten.

A külsős munkatársat magyarul úgy lehetne fordítani, hogy egyéni vállalkozó – az a munkatárs, aki nem saját alkalmazott, hanem valamilyen cégen keresztül határozott idejű szerződéssel dolgozik. Ez az alkalmazási forma számos előnnyel és hátránnyal bír az alkalmazottakhoz képest. Például a külsős többet keres és többet tud zsebre rakni, mint egy sima alkalmazott, viszont cserébe a kapcsolata a céggel nem annyira szoros, akármikor leépíthető.

A felmérés eredményeit böngészve kiderült, hogy szinte mindenki elégedetlen. Ami azért okozott meglepetést, mert a személyes megkeresésekre a válasz mindig „minden rendben” volt. A cég szervezett fórumokat, ahová el lehetett volna menni és véleményt megfogalmazni/kérdéseket feltenni – ezek a fórumok teljes érdektelenségbe fulladtak („nem tudok elmenni de egyébként minden rendben” típusú válaszok).
Ezzel szemben az írásos felmérés eredménye teljesen negatív lett. (névvel ellátott, nem anonim felmérés)

Furcsa volt látni, hogy míg ügyfél oldalon az árral nem vagyunk megelégedve (túl sok), addig a munkavállalók a legrosszabb pontot adták a fizetésre (túl kevés).

Ott van a felmondási határidő és az elkötelezettség. A határozott idejű szerződést is fel lehet mondani, és a felmondási idő 1 hónap szokott lenni. De mindegy is hogy mennyi, mert – mint ahogy a saját bőrömön megtapasztaltam – a munkatárs egész egyszerűen nem hosszabbít, ha el akar menni, és ezt a döntését nyugodtan meghozhatja az utolsó pillanatban.
Megrendelő oldaláról ugye ezzel az a gond, hogy a munkatárs sokmindent megtanult, esetleg fizetett tanfolyamokra is elküldtük, tehát jó lenne, ha az a tudás nem sétálna csak úgy ki az ajtón. Nyilván itt mi hibázunk akkor, amikor egy külső munkatársnak túl fontos feladatot adunk, illetve amikor tanfolyamra küldjük.

A dolog oda-vissza működik: a külső munkatárs könnyen tud váltani, de tőle is könnyen is megszabadulhatnak. Amikor megy a szekér, akkor jó dolog külső munkatársnak lenni (anyagi szempontból ugyebár), és akadnak, akik már 5-7 éve dolgoznak „zsoldosként” a cégnek. Bútordarabbá váltak.
De ha a szekér nem megy jól, akkor bizony benne van a pakliban a tömeges leépítés és a fizetéscsökkentés. Egy pénzügyi igazgató válság idején képes egy tollvonással elküldeni az összes szerződésest, hogy csökkentse a napi kiadásokat.

Most nem akarom újra felemlegetni a „leépítés vagy fizetéscsökkentés” kérdését, de tény, hogy az emberek nagyon nehezen fogadják el a fizetéscsökkentést nehéz időkben, még akkor is, ha ezzel egyébként megmentenék az állásukat. És pontosan azok fogadják el legkevésbé, akik jó időkben a legjobban profitálnak belőle.

Itt hangozott el a címben emlegetett mondat, azaz „a munka nem érdem, hanem lehetőség”. Bizonyára a foglalkoztatási forma is közrejátszik benne, hogy elkötelezett munkatársak helyett zsoldosokat kapunk, akik egy kicsit több pénzért azonnal lépnek. A juttatásokat és a szép fizetést érdemnek tartják, azaz elvárják.

Kevesen látják azt, hogy mekkora eredmény már az is, hogy az a pozíció egyáltalán létezik. Amikor a munkatársak meglátják a gyárat, az irodát, akkor azt gondolják: hű de nagy, biztos sok pénzt fektettek be, van a multinál pénz – és nagy fizetést várnak el.

Ezzel szemben az az igazság, hogy a globális piacon verseny van. Az a gyár, az az iroda a világon akárhol lehet, például Afrikában vagy Ázsiában. Nap mint nap eredményeket kell letenni az asztalra, hogy az a gyár és az az iroda megmaradjon ott, ahol van, és ne szüntesse meg egy vezetői döntés.

A lehetőség ott van, hogy jól teljesítsünk és majd az eredményekből mindenki jól jár, de az is benne van, hogy a nem hatékonyan működő gyárat (ahol a léhűtők száma elérte a kritikus tömeget, ezt most nem csak a beosztottakra értem) bezárják.

Érdemes ezen elgondolkodni, mert úgy tűnik, sokaknak újdonságot mondtam. Főleg amikor az ember a Munkahelyi Terrort olvassa, ahol az emberek őszintén vallanak arról, mennyi mindent érdemelnének meg ők („Emlékszem milyen reményekkel jöttem ki az iskolapadból, hogy ilyen diplomája azért nem sok mindenkinek van, “nagy ember” lett belőlem, kapkodni fognak utánam a cégek és olyan munkát végezhetek, amilyet akarok, öltönyben fogok mászkálni, szép fizetés, meg kocsi, lakás, nyaraló…”), miközben szó sem esik arról, hogy ezért cserébe mit is teljesítenének.