Annak idején furán néztem azokra az emberekre, akik szóba akartak velem állni és névjegykártyát osztani. Azokra továbbra is furán nézek, akik erőszakkal akarnak névjegykártyát adni, de megtanultam szóba állni az emberekkel.

Annak idején furán néztem azokra az emberekre, akik szóba akartak velem állni és névjegykártyát osztani. Azokra továbbra is furán nézek, akik erőszakkal akarnak névjegykártyát adni, de megtanultam szóba állni az emberekkel.

Annak idején én is kockafejű, pólós-farmeres programozó voltam, aki csak ült a gépe mögött és püfölte a kódot. Amikor elmentem valamilyen konferenciára, furának hatott, hogy valaki ismeretlenül beszélgetni akar velem, tudni akarja az email címem/telefonszámom, és névjegykártyát ad. Miért beszélgessünk, amikor engem az új technológia érdekel – ami fontos azt meghallgatom, felteszem a kérdéseimet, igyekszek tanulni, aztán húzok haza.

Na jó, annyira kocka sosem voltam, mert már elég hamar felismertem a szoftverfejlesztésben a felhasználók fontosságát, azaz az emberi tényezőt. Láttam jól kommunikáló menedzsereket munka közben, és hogy milyen apróságokkal milyen nagy dolgokat lehet elintézni.

Meglepetésként hatott, hogy mondjuk egy 5 perces üzleti megbeszélés 4,5 percben arról szól, hogy kinek hogy van a családja és hol volt nyaralni, a beszélgetés tényleges oka csak nettó 30 másodpercben kerül elő 3 mondat elejéig.
Ahhoz, hogy az a 3 mondat jól sikerüljön, le kell játszani a többit is. Az emberi természet már csak ilyen.

Aki pedig közepes vagy nagy cégnél dolgozik (mondjuk 100 fő felett) az megtanulja, hogy ez egy túlságosan sokváltozós függvény ahhoz, hogy félvállról vegyük. Egyszerűen túl nagy a cég, és szövetségesekre van szükség a háborúban. Ellenségeket könnyű szerezni, ellenben szövetségeseket nehéz.
A szövetségek felépítése kemény munka, de ez nem elég, mert a szövetségeket életben kell tartani, és ezért sokat kell tenni. Egy idő után az informatikus rájön, hogy az ideje jelentős részében emberekkel cseveg az időjárásról és a családjukról.

Multinacionális nagyvállalatnál ezek a dolgok hatványozottan fordulnak elő: nem csak a magyar leányvállalat 100 munkatársával kell kapcsolatot tartani, hanem szimbiózisban kell élni a többi európai leányvállalattal, ami potenciálisan több ezer embert jelent.
Ha valamit el akarunk intézni, akkor ismerni kell a kulcsembereket, a szakértőket és a döntéshozókat – vagy legalábbis a szükséges folyamatokat. Ugyanígy, azok akik számára a mi munkánk fontos, ők velünk fognak akarni szövetséget építeni.
Végeredmény: egy hatalmas kapcsolati háló, egy sajátos ökoszisztéma.

Az a világ, amikor a programozó ült a szobájában a számítógép mögött és püfölte a kódot, már valahol véget ért.

Szóval akár tetszik, akár nem, a 21. században tudni kell kapcsolatot építeni. Rutinná kell fejleszteni a bemutatkozást, a megfelelő megjelenést (ruházat, fellépés, mozdulatok). El kell sajátítani konzerv beszédtémákat – időjárás, család, hétvége, nyaralás, aktuális pletykák. Tudni kell mosolyogni J

Ha üzleti célból valaki meglátogat, akkor tudni kell szállodát javasolni, étterembe vinni, esetleg megmutatni a várat, a Korzót és a Hősök terét.

Mi a haszna ennek az egésznek? Az üzleti kommunikáció strukturált. A prezentációk általában a felszínt karcolgatják. A háttérinformációkhoz a kávéautomata mellett, a wc-n és liftben jutunk. Illetve a kötetlen beszélgetések során. Mint amilyen az üzleti vacsora, a városnézés, vagy egy szimpla csevegés.
Sokszor ezek az informális beszélgetések sokkal értékesebbek, mint a formális (ami gyakran unalmas is tud lenni). Éppen ezért helyeznek nagy hangsúlyt az üzleti konferenciák a kávészünetre, az ebédre, a vacsorára, és a vacsora utáni programokra.

Ezen felül a megfelelő ember ismerete sok esetben aranyat érhet. Tudni azt, hogy vészhelyzetben kihez fordulhatunk, hogy ki tud válaszolni a kérdésünkre, sokat jelent. És persze visszafelé is működik a dolog: ha egy ismert ember tesz fel kérdést, azt hamarabb megválaszolják, mint ha valaki ismeretlen.

Mikor kezdjünk el kapcsolatot építeni? Már az egyetemen. Az amerikaiak nem csak azért járnak egyetemre, hogy diplomát szerezzenek, hanem mert a csapatban összeismerkednek mindenféle arcokkal, akik az egyetem elvégzése után különféle helyekre kerülnek, és majd egymást segítik. Az összetartozás fontos dolog.

Mire jók ezek a kapcsolatok? Habár felénk az „ejtőernyős”, az „ismerős” vagy a „valakinek a valakije” kifejezések negatív jelentéssel bírnak, nyugatabbra ez nem így van. Egy ismert ember megbízhatóbb, mint egy ismeretlen, jobb a munkakapcsolat kiindulási alapja. Teljesíteni meg amúgy is kell, ha ismerős ha nem. (Mert ugye pénzből élünk)

Ha valaki munka nélkül van, akkor teljesen normális felhívni az ismerősöket – akkor sem gond ha régen nem beszéltek – és érdeklődni lehetőségek után. Nyilván senki sem fog beprotezsálni olyan embert, akiről nem hiszi el, hogy el tudná látni a munkát. A másik oldalról viszont jó dolog, hogy vannak barátaink és számíthatunk rá. Sokkal jobb, mintha nem lennének.

Ja és mégegy dolog: a közhiedelem szerint a nők jó kapcsolatépítők. A munkahelyen ez pont fordítva van: a férfiak jobbak.