ITÉlet

Egy tanács arra nézve, hogyan legyen a projektünk sikeres.

Egy tanács arra nézve, hogyan legyen a projektünk sikeres.

Hosszan lehetne beszélni a projekt sikertényezőiről. A témát már elkezdtem feszegetni – legalábbis sw területen – a Miért nehéz jó szoftver csinálni? cikkben. Most nem akarok egy komplett listát adni, viszont van egy dolog, amit kiemelnék, és erről szól e cikk.

Pályafutásom során láttam néhány projektvezetőt. Akadt közöttük olyan, akiről elég korán látszott, a projektet jól fogja vezetni és sikeres lesz. A többiek meg amolyan próba szerencse alapon dolgoztak. (Nyilván ennek az az oka, hogy a fejvadászat elsősorban a vitt projektekre összpontosít.)

A sikeres projektvezetőről az elején látszott, hogy tudja a dörgést és meg fog birkózni mindenféle kihívással. Ez arról derül ki, ahogyan a projektvezető hozzányúl a projekthez. A sikeres projektvezetők hasonló módon nyúltak hozzá a projekthez.

Tegyük fel, hogy minden projekthez létezik egyfajta sikerességi valószínűség, azaz a projekt előre láthatóan mennyire lesz sikeres. Jelöljük p-vel.

Ha p>=1, akkor a projekt biztosan csúszni fog, lehetetlen megcsinálni.

Ha a projekt egyszerű és kockázatmentes, akkor p=0, vagy legalábbis 0-hoz nagyon közeli.

Hogyan viselkednek a projektvezetők?

Van a „magabiztos” típus. Kemény, rámenős. Ha őt választják ki, a projekt garantáltan sikeres lesz. Azt sugallja a vezetőknek, hogy az ő személye miatt p=0 lesz.

Na ez nem igaz. A p értéke nem lesz 0 pusztán attól, hogy egy kemény csávót (vagy nőcit) nevezünk ki PM-nek. Az ilyen fajta megközelítés oda fog vezetni, hogy „szállítunk BÁRMI ÁRON” és a „határidő KŐBE VÉSETT”. Ebből következik, ha valami rosszul megy, akkor inkább eltusolás és maszatolás, mintsem valódi megoldás születik. És ebből következik, hogy a projekt el fog csúszni. Végeredményben ez a típus nem sikeres.

Van a másik típus, a magabiztos ellenkezője: a „káoszhívő”. Azt mondja, hogy a projekt úgyis el fog csúszni, a munka úgyis lehetetlen. Vagyis p>=1. Tehát nem érdekli a terv (úgyis felborul) és a megoldás sem (úgyis meg fognak változni az igények menet közben). Terv helyett homályos határidők vannak, elmaszatolt felelősséggel. Valami haladás mindig van, mindig egy lépéssel közelebb kerülünk a megoldáshoz, de sosem lesz átfogó kép és tartható ütemterv.

Tipikusan a menedzsmenthez nem értő szakemberek vezetnek így projektet, és nem ők szoktak befutni egy állásinterjú során.

A harmadik típus a „szerencsevadász” PM. Tudja, hogy a p értéke valahol 0 és 1 között van, csinál tervet. Képzett, tehát legjobb gyakorlatokat követ. Igyekszik a terv szerint haladni, és ha valami váratlan történik, akkor kezd vele valamit.

Ez így már egész jó, és a szerencsevadász meggyőző sikerességet tud felmutatni. Azonban nem tökéletes. A váratlan eseményekre csak utólag reagál. Márpedig a váratlan események képesek felborítani a legjobbak előkészített projektet is! Sajnos az élet olyan, hogy valami mindig történik. Különösen az IT terület ilyen, amikor az utolsó pillanatban egy hirtelen jött műszaki probléma lenullázza az összes elvégzett munkát. Tehát ilyen értelemben mindez szerencsejáték – reménykedünk benne, hogy majd minden jó lesz.

A negyedik típus a „profi” PM. A projekt megvalósítható, de nem lesz egyszerű és dolgozni kell – p értéke 0 és 1 között van. Az a különbség a szerencsevadászhoz képest, hogy a profi elébe megy az eseményeknek, azaz proaktívan felderíti azokat és semlegesíti.

Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy magát a projekt sikertelenséget is kockázatként kezeli, és folyamatosan dolgozik a p érték csökkentésén. Nem várt események itt is történhetnek, de ha ezek esélyét csökkenjük, akkor kevesebb és kevésbé súlyos lesz.

Napi szinten az a különbség a profi és a szerencsevadász között, hogy míg az utóbbi megtörtént eseményeket kezel, addig az előbbi spekulál, és mindig meg nem történt eseményeken dolgozik – megpróbálja elkerülni azokat. Igen, az elkerülés szó – a zátonyra futott hajó megmentése helyett eleve nem futunk zátonyra, elkerüljük azokat.

Összehasonlítva a különböző típusokat, a profi dolgozik rövid távon a legtöbbet. Hosszú távon pedig az, akinek a projektje bukik (éjszakázások és a hétvégézések).

Összességében tehát úgy gondolom, a projekt egyik sikerfaktora az, hogy sikerül-e az események elébe menni, és így ügyelni arra, a projekt ne térjen le a tervezett útról. A kudarc lehetőségét kezeljük projekt kockázatként, elkerülésére dolgozzunk ki tervet és napi szinten ellenőrizzük annak végrehajtását.