Vajon normálisak-e a menedzserek és a felsővezetők?
Vajon normálisak-e a menedzserek és a felsővezetők?
Az átlagember, az átlagos munkás véleménye igen rossz a menedzserekről. E blogon rendszerint arról írok, hogy a menedzserek igenis normálisak és a menedzsmentet igenis lehet jól csinálni – remélem erről sokakat sikerült meggyőznöm.
Viszont most láttam egy filmet, ami elgondolkodtatott. A címe Fashion, 2008-ban készítették megtörtént események alapján. Egy fiatal lány karrierjét követi, aki ismeretlen és béna vidéki libából ünnepelt szupermodell lesz – de megszédül a sikertől és a csillogástól. Precízen megjelenik a filmvásznon, ahogyan a lány lépésről lépésre feladva morális értékeit hogyan válik emberi ronccsá.
Ez a történet nem konkrétan a lányról szól, hanem a jelenségről: a pénz, a hatalom, a siker megszédíti az embert. A sok pénz, a hatalom és a siker veszélyes.
Óhatatlan a párhuzam a menedzserekkel. A menedzserek fontosak, nagyon sok áll vagy bukik rajtuk – ezért kell ezt a fajta munkát NAGYON JÓL csinálni. Viszont a munka átlag feletti fizetéssel és hatalommal jár együtt.
Ki ne szeretne sok pénzt keresni? Ki ne szeretné, hogy legyen egy csomó beosztottja, akiknek úgy parancsolgat ahogy akar? Ki ne szeretné, ha mindenben ő dönthetne? Na ugye!
Az oda vezető út azonban rögös. Ha az ember nem tudja legyőzni a kihívásokat, akkor a rendszer maga alá gyűri, és lépésről lépésre fel kell adni az erkölcsi gátakat.
De ha sikerül is valakinek megőrizni értékrendjét, a hatalom, a pénz és a siker rendkívül káros lehet az énképre. Bocsánat, nem lehet, hanem biztosan káros.
A sok pénz azt jelenti, hogy emeljük a téteket, emeljük az életszínvonalat – aminek fenntartásához viszont törtetni kell előre. A sok pénz azt is jelenti, hogy mindent megkaphatunk és minden elérhető, ami csak eszünkbe jut.
A túlzottan sok siker elfelejteti velünk azt, hogy vannak hibáink. Azt érezzük, hogy tévedhetetlenek vagyunk, hogy mindent tudunk, nincs szükségünk további tanulásra.
A hatalom pedig azt adja, hogy gátlások – és következmények - nélkül bármit megtehetünk. De különösen azt teszi a hatalom, hogy mi nem emberek vagyunk, hanem valamiféle felsőbbrendű lény.
Ehhez a háromhoz még hozzátenném az önbizalmat. Minden szakmának megvan a saját megszállottsága – a menedzsmenthez az kell, hogy az embernek legyen egy jó adag önbizalma. Ez nem a szerény emberek sportja. Az önbizalom azonban kellő önkontroll hiánya esetén embertársaink lenézésébe torkollik, illetve abba, hogy win-win helyett win-lose szituációkat keressünk.
Kockáztatunk, elvégre azt hisszük magunkról hogy mindig nyerünk. A nagy hal megeszi a kicsit. Az erősebb kutya ugat. És a többi.
A közeg maga is jelentősen elrugaszkodott a normálistól. Egyik oldalon irreális (vagy nagyon nehezen teljesíthető) elvárások jönnek ügyféltől vagy a tulajdonostól. Másik oldalon viszont sorban állnak a riválisok, akik csak azt lesik, mikor hibázunk. Egy kétkezi munkás kiszámítható és szabályozott életéhez képest teljes a káosz, ahol még hibázni sem kell ahhoz hogy elbukjunk.
Ilyen körülmények között – a szupermodellhez hasonlóan – könnyű megszédülni, hogy aztán a gépezet beszippantson és kiköpjön.
Sajnos vannak, akiket tényleg beszippant. Akik egy-egy meeting-en elveszítik emberi mivoltukat. Akik úgy írnak vagy beszélnek másokkal, ahogyan a sarki kocsmában a lepukkant részegek sem. Akiket a pszichiáterük már rég eltiltott a munkától. Akik elváltak, akiknek nincsenek barátaik, akiknek megszűnt a magánéletük, és akiket korán elvisz a szívinfarktus.
A címben feltett kérdés emiatt jogos. A menedzserekre munkájukból adódóan les az a veszély, hogy megőrüljenek.
És ezért a professzionális karrier része az, hogy ezt a veszélyt elkerüljük: megmaradunk embernek, megőrizzük értékrendünket, legfőképpen pedig a gerincünket.
Ez nem egyszerű. A sötét út mindig könnyebb és gyorsabb. Nagyon erősnek kell lenni. Időnként le kell mondani dolgokról, esetleg bevállalni veszteségeket. De meg kell húzni egy határvonalat, hogy eddig és ne tovább.
Ez a veszély a szakmával jár. Nevezhetjük úgy is, hogy szakmai ártalom.
Utolsó kommentek