Hol a határ igazság és hazugság között? Meddig lehet elmenni? Van-e a hazugságnak következménye?

Hol a határ igazság és hazugság között? Meddig lehet elmenni? Van-e a hazugságnak következménye?

Nem, most nem arról lesz szó, hogy ki mennyit túloz az önéletrajzában és az állásinterjún azért, hogy felvegyék. Ez már lerágott csont.

Most a másik oldalról írok: hazudik-e, és mennyit hazudik a munkáltató azért, hogy megszerezzen egy-egy tehetséges munkatársat?

Lehet, hogy sokak számára meglepő lesz ez a felállás, hiszen a közvélemény szerint az állásinterjú egyoldalú dolog: a jelölt produkálja magát (kiöltözik, mosolyog, pontosan érkezik, kapásból mondja milyen állat lenne), és ha nem, akkor sorban áll másik 100 hogy bejuthasson.

Munkáltatóként azonban közel sem ennyire egyszerű a feladat. Az állásinterjú ugyanis nem egyoldalú vizsga, hanem vizsga oda-vissza. Felmérem a jelöltet és megpróbálom leszűrni, hogy alkalmas-e a munkára – miközben a jelölt is felmér engem, hogy akar-e a következő 5 évben velem dolgozni.

Ráadásul a jelölt csak akkor és ott tudja megnézni, hogy a leendő főnöke normális avagy az idegbeteg fajta-e. Ő nem kap tőlem önéletrajzot, és nem tud lekáderezni az ismerősöknél (hiszen előzetes a nevemet se tudja).

Csakis 1 lehetőségem van, hogy jó benyomást tegyek a leendő munkatársra, és meggyőzem arról, hogy érdemes nálunk dolgozni.

Ez az 1 lehetőség akkor domborodik ki, miután a jelölt múltját és képességeit már kiveséztük, és a HR-es hölgy mosolyogva megkérdezi, hogy „…és kedves István van-e valamilyen kérdése?”.

Már én is, de a HR portálok is azt mondják, hogy élni kell a lehetőséggel és kérdezni kell. Arról megoszlanak a vélemények, hogy mit kell kérdezni, de abban egyetértés van, hogy kérdezni kell, és rá kell kérdezni a homályos dolgokra a leendő állással kapcsolatban.

A jelölt pedig kérdez. Túlóráról, bónuszról, cégkultúráról, csapatról, morálról, folyamatokról. Esetenként olyan dolgokról, amik bizony nem állnak valami fényesen, és nem szívesen valljuk be az igazságot.

Ki az a vezető, aki bevallja, hogy bizony teljes káosz van a keze alatt, totális az inkompetencia, amit viszont szorgos túlórával kell kompenzálni?

Vagy hogy a fluktuáció magas, már annak is örülne a HR ha az új jelölt 1 év múlva még ott dolgozik.

Mit mond az ilyen vezető és az ilyen HR az interjún a jelöltnek?

Az igazságot nem, mert akkor csak a bolond menne oda dolgozni.

De ha nem az igazságot, akkor lehet-e hazudni?

Nézhetjük úgy is, hogy sok tétje nincs a dolognak. Behazudjuk a jelöltnek, hogy ez a világ legjobb munkahelye. Aztán aláírja a munkaszerződést, és bekerült a hálónkba. „Vagy megszokik, vagy megszökik” ahogy a mondás tartja. És különben is ha elmegy, majd ott a másik 100 ember, aki szíves örömest jönne dolgozni.

Mert mit tehet ilyenkor a jelölt?

Próbaidő alatt felmondhat – amivel kevesen szoktak élni. Az egy dolog, hogy a törvény szerint joga van hozzá. De addigra már mindenkinek eldicsekedte az új munkahelyét. Addigra már beleélte magát, hogy ott fog dolgozni. És különben is, lehet hogy a nehézség csak átmeneti állapot, 1-2 hónap múlva elmúlik.

Aztán lehet pereskedni. Elvégre a szóbeli szerződés is szerződés. Elhangzott valami az állásinterjún, ami nem úgy teljesült. Jó, de ki az, aki egy ilyen alapján pereskedne? A munkaszerződésbe a cég úgy se ír bele olyat, amiből baja lehet.

És egyébként is, hallott-e már valaki olyan perről, hogy valakit a papíron 8 helyett 9 órát dolgoztattak naponta? Pedig ez elég általános dolog…

Tehát úgy néz ki, hogy a munkáltató bármit hazudhat, amit csak a lelkiismerete enged – és a jelöltnek nincs semmilyen eszköz a kezében, ami alapján az ígéreteket számon kérje.

Azaz mégiscsak van egy. Az, hogy feláll és elmegy.

Amivel a vezetőjének igen nagy kárt okoz. Hiszen a távozó munkatárs helyett új embert kell keresni (interjúk sorozata, idő-idő-idő), az új embert be kell tanítani (3 hónap) aztán türelemmel kell lenni, hiszen az új ember nem fog azonnal teljes értékűen dolgozni. Legalább annyi pénzt veszít a cég, mint a távozó ember 6 havi bére. (De az is lehet, hogy 9)

Tehát a vezető nagyon is érdekelt abban, hogy a felvett munkatárs ne hagyja ott x hónap után a céget.

Ezért amelyik vezetőnek csak is kicsi esze is van, az nem fog hazudni állásinterjún.

(Miért is van ez így?

Mert a munkaszerződés, azaz a papír alapú szerződés csak egy része a megállapodásnak. Létezik egy másik szerződés a főnök és beosztott között, szociális szerződés (angolul social contract). Amit a felek megbeszéltek, amiben megállapodtak – például az állásinterjún – azt mindkét fél úgy gondolja, hogy be kell tartani. Ha ezt a – szóbeli, írásban nem létező – megállapodást bármelyik fél egyoldalúan felrúgja, az sokkal súlyosabb, mintha a papír alapú szerződést szegné meg.

A szóbeli megállapodás egyoldalú felrúgásával a főnök szinte azonnal elveszíti a beosztottját (legalábbis fejben). A beosztott motivációja nullára esik, és elkezd másik állást keresni.)

Tehát jogilag bármennyire is megtehetem, de az interjún – mint munkáltató – nem fogok hazudni. Mert nem érdemes.

Jó-jó, de hol a határ hazugság és igazság között?

Például rákérdez a jelölt, hogy na és mennyi a túlóra? Nem több mint az átlag… - szól a válasz. Nem hazugság, mindenki azt ért bele, amit akar.

Egyéntől függ, hogyan fogadja.

Ha olyan cégtől jön, ahol minden hétvégén bent kellett lenni, akkor néhány szombati túlóra nem fogja letörni. De ha olyan cégtől jött, ahol sosem volt, akkor lehet hogy „szerződés szegésnek” fogja tekinteni.

Mint hogy ki mit nevez megcsalásnak.

Ezért én azt tanácsolom, hogy még csak homályos megfogalmazással és csúsztatással se próbálkozzunk. Lehet, hogy sikerül elmaszatolni a kérdést – de lehet, hogy nem. És fél évvel később a jelölt – már munkatárs – a fejünkre olvassa a választ, amit akkor mondtunk.

Vagy ami még rosszabb: nem is olvassa a fejünkre, hanem egyszerűen csak bejelenti, hogy viszlát.

Tehát az állásinterjún legyünk nagyon korrektek és nagyon óvatosak a válaszokkal. Hazudni nem szabad, de csúsztatni sem. És az se számít, hogy nekünk a kis csúsztatás az nem hazugság. Az se számít, hogy mi vagyunk a főnök ezért bármit megtehetünk. Nem így van.

Őszintének kell lenni – 2 hét múlva úgyis kiderül az igazság.

Az egyetlen dolog, amit lehet csinálni, hogy a negatívumokat – nem elhallgatva - perspektívába helyezni. Igen, nagy káosz van a cégnél, de pont azért akarunk felvenni egy okos embert, hogy ezt csökkentsük. Igen, határidő előtt túlórázás van, de amikor nincs nagy hajtás akkor a munkatársak hamarabb mennek haza. Le lehet csúsztatni, van túlórapénz. Igen, kevés a fizetés, de páratlan szakmai fejlődést biztosítunk.

A jelölt pedig majd mérlegel, hogy ez neki jó-e.

Ha igent mond, akkor nem fog meglepődni az első nap.

Az őszinteség nehéz, de hosszú távon kifizetődik.

Mert itt csakis egy rossz dolog történhet: hogy átverve érzi magát a munkatárs és rövid úton lelép.

(Azt írtam fentebb, hogy a főnök ne hazudjon az állásinterjún.

De mi van, ha annyira gáz a hely, hogy ha az igazságot elmondaná, akkor senki se menne oda dolgozni?

Ilyen esetben a főnök mielőtt bárkit is felvenne, előbb nézzen tükörbe, és rakjon rendet.)