ITÉlet

A címet Weinzierl Anett egyik cikkéből kölcsönöztem, illetve néhány gondolat a 13. Projektmenedzsment fórumról.

A címet Weinzierl Anett egyik cikkéből kölcsönöztem, illetve néhány gondolat a 13. Projektmenedzsment fórumról.

Mindenki számára ismerős helyzet: fogunk egy máshol jól bevált módszer, megpróbáljuk alkalmazni a saját cégünknél, aminek aztán csúfos bukás lesz a vége. Ki a hibás?

Ebben a helyzetben jönnek a „szélsőségesek”, az egyik oldal makacsul ragaszkodik a módszerhez, a módszer jó volt, csak az ügyfél/vezetőség/beosztottak hibája volt, és különben is a világ gonosz és kegyetlen. A másik oldal szerint miért hozunk ide módszert máshonnan, amikor annyira okosak, ügyesek, zseniálisak vagyunk, ki tudjuk mi ezt találni magunk is.

Nyilván mind a két oldalnak van igazsága. Az egyik oldalnak azért, mert a fejlődés alapja a tanulás, a tanulás pedig végeredményben nem más, mint bevált módszerek másolása, leutánzása. Bevált módszerek lemásolása és alkalmazása helyes dolog.

A másik oldalnak pedig azért lehet igaza, mert vakon lemásolni módszereket nem biztos, hogy jó dolog. Lehet, hogy az a módszer rossz, megbukott. A best practice definíció szerint az, ami sok helyen bevált. Azért, mert egy önjelölt messiásnak szerencséje volt, és egyszer-kétszer nem bukott el vele, az attól még nem lesz best practice, és még nem szabad másolni.

A témával kapcsolatban volt egy nagyon érdekes előadás a 13. PM fórumon. Meglepő módon az előadó azt tanácsolta, hogy ne használjunk best practice-t, ugyanis minden projekt más, minden ügyfél más, a projekt környezet más, tehát ne akarjuk ugyanazt a sablont ráhúzni mindenre.
Nyilván a dolog azon része nem igaz, hogy felejtsük el az összes best practice-t. De a fő gondolat, hogy minden projekt más, ez bizony nagyon értékes kijelentés. A helyes megfogalmazás szerintem az lenne, hogy best practice-re (illetve best practices-ekre) igenis szükség van, de a jó PM a projektnek megfelelőt alkalmazza, a körülményeknek megfelelően.

Vagyis nem az a jó menedzser, aki ismeri a módszereket vagy aki ismer egy sikeres módszert, hanem az, aki sokat ismer, és ki tudja választani a megfelelőt és azt alkalmazni.

Továbbgondolva a kijelentést: Vannak olyan menedzserek, akiknek érzékük van egy bizonyos dolgot fantasztikusan jól csinálni, például nagyon jól motiválják a csapatukat, nagyon pragmatikusak, vagy nagyon jól fel tudnak építeni egy csapatot. És ezzel a módszerrel már 2 helyen megváltották a világot. Ez nem fogja garantálni, hogy a 3. cégnél jók lesznek, ahova az előző sikereik alapján felvették őket.

Weinzierl Anett azt tanácsolja, hogy amikor egy jó módszer nem működik, akkor a cégvezető gondolkodjon el – a vállalkozás nagymértékben függ a vállalkozás vezetőjétől. A vállalkozás akkor lesz sikeres, ha a cégvezető sikeres, és nem fordítva. Tehát ő is inkább a vezető személyében, mint az eszközben keresi a hibát és a megoldást.

Számomra a konklúzió mindkét esetben ugyanaz: legyen sok szögünk és kalapácsunk, és ha nem sikerült a szöget beverni, akkor a kalapács jó messzire hajítása helyett először nézzük meg, pontosan mit és pontosan hova akarunk beverni.

Azok a sikeres menedzserek, akiket ismerek, mind úgy kezdték a csodatevést, hogy először információkat gyűjtöttek, megnézték a problémát, meghallgatták a szakértőket, majd döntöttek a módszert illetően, és azt gyorsan, határozottan végrehajtották. Ezek a módszerek sok esetben pofonegyszerűek voltak, amelyek megtalálásához nem kellett volna szupersztár menedzser. A trükk az volt, hogy ők megtalálták azt.