Generációs különbségek, avagy megvalósítható-e a Magyar Álom?

Generációs különbségek, avagy megvalósítható-e a Magyar Álom?

Régóta tervezek egy cikket a generációs különbségekről (illetve amit én annak tartok), de Holden megelőzött a Generációs kihívások című bejegyzésével. A meghivatkozott cikk a HR Portálon igen részletes, érdemes elolvasni. Szinte minden ott van, amit írni terveztem, kivéve egy dolgot, a példaképek hiányát és az elérhető (vagy elérhetetlen) boldogságot.

Az Y-generációt a szerző „Trófea generációnak” nevezi, mert sikerre éhesek és trófeára (trófeákra) van szükségük. Nagy elvárásokat támasztanak, könnyen állnak tovább egy jobb ajánlatért. Ez nagyon-nagyon veszélyes…

Azt nem vitatom, hogy trófeákra, pozitív visszajelzésre szükség van. Nagyon. Azt azonban sosem szabad elfelejteni, hogy a verseny megnyeréséig, a dobogó legfelső fokáig nemcsak hosszú, hanem véres-verejtékes az út. Amikor a tv-ben nézünk egy úszóversenyt, akkor az 1-2 perc alatt lezajlik, majd látjuk a csapzott de boldog versenyzőt, ahogy fellép a dobogóra és átveszi az aranyérmet. A kép csalóka, mert nem látjuk azt, amikor a versenyző hajnalban felkel és elmegy edzeni, hogy aztán késő este edzésről essen haza. Mindezt nem egyszer-kétszer, hanem évekig, esetleg évtizedekig. A gyanútlan Y-generációs nézőben kialakul az a kép, hogy ha ma elkezdek úszni, akkor holnap már jár az érem.

Miért van ez így? Mert a jelenleg elterjedt trendek a gyors sikerről szólnak. A média számára csak a győzelem vagy a vereség hír-értékű, a kemény munka nem. 15 perc hírnév mindenkinek jár alanyi alapon. Senki sem fecsérli az idejét azzal, hogy megdolgozzon a sikerért, amikor az jár.

Manapság már nem „sikeres ember” a szaki bácsi, a mérnök vagy az orvos, aki 5-10 év kemény munkával kitanulta a szakmát és felépített valamit. Helyettük a médiában olyan „példaképek” jelennek meg, akik rövid idő alatt építettek fel valamit, esetleg nem is építettek fel semmit. A megfelelő példakép hiánya azt jelenti, hogy az Y-generáció nincs is tudatában annak, mennyi idő alatt lesz valaki mondjuk mezítlábas pályakezdő mérnökből főmérnök. Meglehet, hogy ez csak magyar specifikum, hiszen nyugati országokban azért elfogadottabb a „10 év tapasztalathoz 10 év kemény munka kell” szemlélet.

A másik gond ezzel a képpel az, hogy mi van, ha a derék Y-generációs kollégánk mégiscsak eléri a dobogót, az első helyezést, a 15 perc hírnevet? Elérte, megkapta, átélte, aztán vége a 15 percnek, és ezután… mi lesz ezután? Semmi. Lóg a levegőben, nincs célja. Újat keres, újra vissza szeretne jutni a rivaldafénybe 15 percre, azaz pontosan ugyanott van, mint korábban.
Elérte amit akart, de nem érzi magát sikeresnek, nem boldog.
Ha ne adj isten az új célját is elérné, akkor megint boldogtalan lesz, és újabb, nagyobb célt tűz ki, stb, a mókuskerék sosem áll meg.

A „Magyar Álom” kifejezés e blogon már használtam, például itt és itt. A Magyar Álomhoz hozzátartozik az is, hogy ha elértük, akkor élvezzük – különben nincs értelme. Pontosan ez az, ami hiányzik az új generációkból. Diákként arról álmodik, hogy menő programozó lesz. Menő programozóként guru akar lenni. Guruként öltönyös jól kereső menedzser. Menedzserként jobb autót és telefont szeretne. Ha megvan a jobb autó, akkor még mindig lehet irigykedni a terepjárósokra, a plazma tévésekre… A sor sosem áll meg, az ember sosem lesz boldog.