Avagy biztos recept a nyugalomra.

Avagy biztos recept a nyugalomra.

A blogmotornak van egy olyan funkciója, hogy megmutatja, milyen kulcsszavak alapján találnak a Kedves Olvasók e blogra. Az „informatikus fizetés” a második leggyakoribb kifejezés, a „mérnök informatikus fizetés” pedig az 5. Az embereket tehát érdekli a fizetés.

Ez azért jutott eszembe, mert valamelyik hétvégén találkoztam egy rég nem látott barátommal, aki sikeres vállalkozó, felépítette saját birodalmát, és amikor látta az általános elégedettségemet az élettel, akkor rákérdezett, vajh mennyit keresek és az elég-e a megélhetéshez ma Magyarországon.

Az embereket érdekli az, ki mennyit keres.

De vajon mire mennek vele?

Nyilván azt fontos tudni, hogy a hozzám hasonló pozícióban lévők mennyit keresnek, hogy mennyi a piaci ár, hiszen ez alapján tudjuk elbírálni az ajánlatokat. Azzal nincs is gond, ha ismerjük az átlagot, a piaci árat, hiszen akkor nem fogunk irreális elvárásokat támasztani a leendő munkaadónkkal szemben.

Azonban a piaci átlag ismeretének van egy nem elhanyagolható negatív hatása: mérlegre tesszük vele saját magunkat. Többet vagy kevesebbet keresek-e az átlaghoz képest?
Mindenki úgy gondolja, hogy ő az átlagnál jobb, tehát többet érdemelne. Senki sem lesz, aki azt mondja, hogy én ugyan többet keresek az átlagnál de csak azért mert szerencsés vagyok.

De legalább az átlag arctalan, és meg lehet magyarázni a különbséget: az átlag biztosan tartalmaz jól helyezkedőket, tanácsadókat, meg ugye vidéken kisebb az életvitel költsége.

Ezzel szemben a kollégák fizetése nem arctalan. Ha két kolléga közül az egyik rákérdez, „Te figyu mennyit keresel?”, akkor abból valaki biztosan rosszul jön ki. Az egyik megmondja, de akkor a másik is kénytelen, és a két szám közül az egyik alacsonyabb lesz. És ez annak az embernek rosszul fog esni.

Ezzel szemben a magasabb fizetés nem fog automatikusan magasabb elégedettséget eredményezni. Lehet, hogy a különbség nem sok, és a jobban kereső úgy érzi, ő sokkalta többet teljesít és a különbségnek nagyobbnak kellene lennie (lásd „Kétszer annyit teljesítek, de csak 10%-kal többet keresek”). Köztudott, hogy a pénz nem tartós motivációs eszköz.

Milyen hatása van még annak, ha valaki tudja munkatársai fizetését?

Megkeseredett emberek lesznek.

Mert az irigység az egyik legemberibb tulajdonság. Ha valaki nálunk gyengébb többet keres, abba hosszú távon belebetegszünk. Márpedig mi sokkal többet tartunk magunkról a valóságosnál, miközben másokat hajlamosak vagyunk alábecsülni.

Az élet már csak olyan, hogy valaki úgyis többet keres nálunk. A fizetés sok tényező függvénye, nem csak a teljesítményé. A fociban is jól látható, hogy a rúgott gólok és a fizetés között nincs közvetlen összefüggés. Sőt előfordul, hogy a legdrágább pénzen vett játékos okozza a legnagyobb csalódást.

Viszont nap mint nap szembesülni azzal az emberrel, aki nálunk többet keres de saját véleményünk szerint kevesebbet dolgozik, az meg tudja törni a legerősebb akaratot is. (Meglehet, hogy a kolléga nem is annyit keres, mint amennyit tippeltünk… lehet hogy csak vetít…)

Egyszer dolgoztam egy helyen, ahol az első hónapban a titkárnők nagyon undokul viselkedtek velem. Nem csak velem, hanem minden informatikussal az 1. hónapban. Mert ők tudták hogy egy titkárnő mennyit keres, és látták, hogy az IT-sok szerződésében milyen számok szerepelnek. Az IT-sok nem tudták, hogy a titkárnők mennyit keresnek ezért ők nem utálták a titkárnőket.

Azokban a pozíciókban, ahol az ember a munkája miatt ismeri mások fizetését, nagy szokott lenni a fluktuáció. Ilyen például a pénzügy vagy a HR. Nem azt mondom, hogy ezek szükségszerűen rossz munkák, hanem azt, hogy a fizetésekre való rálátás megkeseredett embereket termel ki.

Hasonló módon égnek ki az idegenforgalomban dolgozók, különösen ahol nagy értékű utakról van szó. Egyik oldalról az ember látja hó végén a bérjegyzékét a kis számokkal, a másik oldalról pedig azt, hogy milyen sokba kerülnek ezek az utak és milyen sok ember engedheti ezeket meg magának. Ráadásul ezek az emberek nem tűnnek szupermennek. Előkerülnek a szokás sztereotípiák: ami hajdan a kulák volt, az ma az újgazdag. Ha valaki ki tud adni sok pénzt valamire (lett légyen egzotikus nyaralás vagy egy prémium kategóriás autó), az biztos lopta a pénzt, mert okosabb vagyok nála de én nem engedhetek meg magamnak ilyen kiadást.
Ezek az emberek cseppet sem élvezik a munkájukat, és elégedetlenségük forrása maga az ügyfél. De mivel az ügyfélből élnek, ez a 22-es csapdája, amiből jól nem jönnek ki.

Meg lehet-e tanulni helyén kezelni a dolgokat?

A tv folyamatosan önti ránk a reklámokat és hajtja a fogyasztást, de ennek nem szabad bedőlni. A pénz nem a legfontosabb mérőszám – sokkal fontosabb az elégedettség. Ha a fizetésünk elég arra, hogy az életünket tűrhetően fenntartsuk, akkor jó.
Ha minden pénz kifolyik a kezünk közül, akkor nincs az a magas fizetés, ami elég lesz.

Ezért fontos az, hogy az életünk célja ne a pénzkeresés legyen, hanem a család, a magánélet, a hobbi. A hagyományos emberi értékek segítenek abban, hogy ne essünk kétségbe mások bérjegyzékét megtekintve.

Bizonyos pozíciókban ugyanis tudni kell kezelni az ilyen helyzeteket. Amikor valaki menedzser lesz, akkor ő bizonyos esetekben dönthet a beosztottai fizetéséről.
Előfordulhat, hogy a menedzsernek olyan beosztottai vannak, akik az ő fizetésének dupláját keresik. Például IT területen a tapasztalt mérnökök, specialisták igenis sokat keresnek, főleg ha nem állandó alkalmazottak.

Nagyon jó lenne, ha az embereknek tanítanának valamilyen alapfokú pénzügyi ismereteket az iskolában, ami lehetővé teszi az összefüggések megértését.
Ezen felül jó lenne, ha értékrendet is tanítanának, tehát például hogy a személyes boldogságom többet ér, mint a bérjegyzéken egy szám.

Ha ez így lenne, akkor sokkal kevesebb megkeseredett ember lenne, tehát több lenne az elégedett beosztott. A több elégedett beosztott pedig nemzetgazdasági szinten jelentene előnyt az országnak.