Tanmese az Életből a vállalkozások hatékonyságáról.

Tanmese az Életből a vállalkozások hatékonyságáról.

A hétvégén kirándulni voltunk, és többek között megnéztünk egy templomot. Belépődíj ellenében fel lehetett sétálni a főtéren álló templomtoronyba, ahonnan csodás panoráma nyílt a városra, a környékre, és a szomszéd településekre.

Azonban nem ment minden simán.

A belépőjegy megvásárlása után kezdődött a komplikáció: kiderült, hogy az előző csoport pont ebben a pillanatban indult fel, és mi csak a következő csoportba férünk be. Mert ugye csoport van és idegenvezető. Nem gond, 15 percet tudunk várni. Addig sétálgattunk, nézelődtünk.

Közben jöttek mások is a mi csoportunkba, úgyhogy szépen türelmesen vártunk.

Eltelt a 15 perc, de nem történt semmi. Idegesen nézelődtünk, vártunk, semmi. Az előző csoport ugyanis még fent volt, és meg kellett várni őket, addig nem lehet elindulni felfelé.

Eltelt újabb 10 perc, végül megérkezett az előző csoport. Ekkor még nem indultunk el, mert várjuk össze a többieket is. Aztán 5 perccel később a népharag már annyira erős volt, hogy elindultunk felfelé, idegenvezető nélkül.

Ekkor már annyira késő volt, hogy a következő csoport is csatlakozott.

A lépcsőzés felfelé nem volt rossz. Közben utolért bennünket az idegenvezető és mesélt pár sztorit a toronyról, a harangokról és az óráról. Nagyjából 3 szintet kellett megmászni, mire felértünk a torony tetejére, és kimehettünk gyönyörködni a kilátásban. Ami tényleg szép volt.

A bámészkodás és a fényképezés után indultunk volna lefelé. Kiderült, hogy ezt is csak a csoporttal lehet. Úgyhogy szépen összevártunk mindenkit. Aztán amikor mindenki megvolt, akkor azért nem indultunk, mert meg kellett várni, mire a lentről jövő csoport felér, hogy ne keresztezzük egymás útját. Vártunk 10 percet (a teljes táv 3 perc alatt megtehető) mire kiderült, hogy nem is jön lentről csoport, és elindulhatunk.

Miért írok erről az esetről?

Mert figyelemreméltó a munkaszervezés. A toronyba felmászni összesen kb 3 perc, lemászni újabb 3 perc. A kilátásban gyönyörködni kb 10 perc. Mindezt sikerült a káosz és fejetlenség miatt nagyjából 55 perc alatt teljesíteni, aminek nagy része meddő várakozás volt.

Az elv az volt, hogy ne keresztezze egyik csoport a másikat – miközben volt a toronyban 3 szint, ahol simán lehetett volna egymás útját keresztezni, bevárni a szembejövőt amíg odaér.

Mindehhez a produkcióhoz hány emberre volt szükség? Volt 2 „teremőr” az egyes szinteken, volt 1 „idegenvezető” aki a csoportokat vitte, volt 1 pénztáros a bejáratnál akinél jegyet lehetett venni, és volt 1 főnök aki a pénztárossal beszélgetett a földszinten, vagy felszaladgált koordinálni a többiekkel. Összesen tehát 5 fő.

Nem ez volt az első toronymászásunk. Máshol (külföldön) ezt úgy oldották meg, hogy csak 1 pénztáros és 1 idegenvezető volt, aki felviszi és visszahozza a csoportokat. Nincs szükség minden szintre ember, hiszen a csoportok pár fősek. És akkor menne flottul minden, 20 percenként mehetnének a csoportok az 55 perc helyett.

Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen idegenvezetőre sincs szükség. A jegy hátoldalára rá lehetne nyomtatni a sztorikat amiket mond, vizuális jeleket kitenni hogy merre kell menni. Aztán menjen mindenki egyedül. A templomtornyot úgyse lehet ellopni. Aki pedig nem bírja, az ne menjen. Máshol is úgy van, hogy a pénztáros szűri a turistákat. Vagy legalább a jegyre ráírják, hogy saját felelősségedre mászhatsz fel.

Szóval az 55 perc és 5 ember helyett egy kicsit ésszerűbb munkaszervezéssel 20 perc és 2 ember is elég lenne (vagy 1 ember).

Nyilván ezek az emberek nem az óriási profit miatt dolgoztak, hanem lelkesedésből, a városuk és a műemlékeik iránti tiszteletből. Ilyen alapon nem lehet számon kérni rajtuk, mennyire jól szervezték meg a munkát.

Csak ijesztő abba belegondolni, ha ez nem non-profit hanem profit alapú vállalkozás lenne. Ha nem templomtoronyba kellene felkísérni embereket hétvégén, hanem ebből kellene megélniük, és ha lenne egy rivális vállalkozás, amelyik ugyanazt a szolgáltatást nyújtja csak 2 fővel és 20 perc alatt.

Mert akkor bizony kénytelenek lennének masszívan túlórázni, minimálbérért gürizni, hogy ugyanott legyenek, ahol a rivális 2 fős vállalkozás kényelmesen, jól megfizetve, túlóra nélkül. És akkor lehetne szidni a világot, hogy milyen szemétség ez, és hogy a magyar kisvállalkozást nem hagyják élni.

Ijesztő azt látni, hogy a pocsék munkaszervezés és a káosz miatt egy magyar vállalkozás mekkora versenyhátrányba kerül a külföldi cégekkel szemben. Amit igyekszünk lelkesedéssel pótolni. Pedig elég lenne csak egy ici-picit okosabban megszervezni a munkát