Egy nagyon jó mondat található itt:
„Az az ember viselkedik vezetőként, aki képes a valóságot leírni mások hibáztatása nélkül.”

Egy nagyon jó mondat található itt:
„Az az ember viselkedik vezetőként, aki képes a valóságot leírni mások hibáztatása nélkül.”

A mélymagyar munkatársakra jellemző, hogy bemutatkozás gyanánt pofonvágnak, udvariasság gyanánt szembeköpnek, kérés helyett utasítanak, köszönöm helyett fölényeskednek. A különböző nézőpontokat pedig vérre menő vitákban akarják ütköztetni.

A meglinkelt cikk egy konfliktushelyzetet ír le, amiből nehéz jól kijönni. Valaki valahol hibázott, erre rájövünk, és itt kezdődik a gond… szembesítsük az illetőt a hibájával? Vonjuk kérdőre? Feszítsük keresztre délben nagy nyilvánosság előtt?

Ennek így semmi értelme. Ennek így az lesz a törvényszerű eredménye, hogy az ember jó alaposan megutáltatja magát mindenkivel. Hibázni emberi dolog. Mindannyian hibázunk, legfeljebb nem annyit és nem úgy. Esetleg a hiba mértékéről és más a véleményünk. Szóval egy „nevelő célzatú” keresztre feszítéssel nem nyerünk többet az 5 percig tartó élményen kívül, viszont ellenségeket szerzünk egy életre.

Aztán majd ha segítség kell, akkor verekedni kell érte, hiszen senki sem akar egy ilyen embernek segíteni.

Ezért értek teljesen egyet a cikkel: az az ember viselkedik vezetőként, aki képes a valóságot leírni mások hibáztatása nélkül.

A valóságot, a hiba körülményeit le kell írni és meg kell beszélni, különben nem oldódik meg. De ezt meg lehet tenni a megoldásra koncentrálva, az ujjal mutogatás nélkül is.

Ha így teszünk, akkor nem úgy fognak ránk emlékezni, mint ellenségre, hanem mint valakire akivel együtt lehet dolgozni. És legközelebb jobban odafigyelnek a problémáinkra.

Csapatban dolgozunk, a többiek segítsége nélkül elvesznénk.