Itt a blogon többször szóba került a versenyképesség, illetve a verseny. Szükséges-e egyáltalán versenyezni?

Itt a blogon többször szóba került a versenyképesség, illetve a verseny. Szükséges-e egyáltalán versenyezni?

Tegyük fel, hogy adott Kovács Peti informatikus, 24 éves ifjú titán. Egy kis IT vállalkozásban dolgozik valahol Pécsen/Szegeden/Miskolcon/Győrben. Kovács Peti arról olvas az újságban, hogy a német, indiai és román fejlesztők már megint ebben vagy abban törik a fejüket, és hogy olcsók/jók/sokan vannak/stb. Megcsóválja a fejét, hogy neki ehhez ugyan semmi köze, meg hogy itt Magyarországon úgyis mindent másképp csinálunk. Szóval az, hogy mi van a német/indai/román fejlesztőkkel, az körülbelül annyira érdekli, mint a vogon szépirodalom.

Másnap a tulajdonos-vezérigazgató összehív mindenkit, és bejelenti, hogy legfőbb ügyfelük - egy neves multi – egy új szoftvert vezet be, amit Nyugat Európában fejlesztettek, és tovább nincs szükség Kovács Peti odaadó támogatására. Állítólag azért, mert az a szoftver többet tud, és az a cég jobb support-ot ad. A kis cég minden tagja értetlenül áll a döntés előtt, nem is érték – hiszen mindent megtettek az ügyfélért, minden hibát igyekeztek gyorsan kijavítani, és amikor csak szólt akkor ugrottak.

Na de mindegy, a tulajdonos-vezérigazgató újabb megrendelések megszerzésével igyekszik pótolni a kiesést. Kovács Peti hamarosan egy másik multival kapcsolatban tenderanyagot készít és megbeszéléseken vesz részt. A projekt kecsegtető: egy üzletileg fontos rendszer fejlesztése és támogatása, amit majd Közép-Kelet Európában fognak használni 8 országban. Mindenki izgatott, Peti pedig elmagyarázza az ügyfélnek, hogy a szoftver így meg úgy fog működni.

Tenderhirdetés, hidegzuhany: nem nyert. A szoftvert Indiában fogja valaki kifejleszteni, állítólag olcsóbban. A tulaj korrupciót emleget.

Peti végül elbizonytalanodik, és elkezd titokban állásokra jelentkezni. Lát néhány nagyon jó állást, amire alkalmasnak érzi magát. Az egyik helyről visszaírnak, hogy kevés a tapasztalata. A másik helyről referenciát kérnek, aztán többet nem jelentkeznek. A harmadik állással kapcsolatban valami menedzserféle telefonál Amszterdamból – sajnos az erős holland akcentus és a recsegő telefonvonal miatt Peti semmit sem ért. Talán meg kellene tanulni rendesen angolul – gondolja.

Sikerül eljutni személyes interjúig egy nagynevű cégnél. A fejlesztési igazgató személyesen utazott Budapestre, hogy kiválassza a fejlesztőket az új csapathoz. Peti az interjú előtt a folyosón hallja – eddig 15 jelöltet nézett meg az igazgató, egyik sem felelt meg.
Peti bemegy, interjú. Az igazgató kedves, mosolyog, sokat beszél. Kérdések jönnek, Peti némelyikre tudja a választ, némelyikre nem. Hát igen, ha kicsit többet foglalkozott volna ezzel vagy azzal, akkor tudna válaszolni, de éppen máshoz ért jobban.

Interjú neves magyar IT cégnél. Csillogó üvegpalota, interjú a leendő főnökkel. Kedélyes beszélgetés. Hamarosan megnyernek egy nagy projektet egy külföldi cégnél, és akkor iziben kell egy seregnyi informatikus. Főnök elégedett, biztosra ígéri az állást, jövő héten okvetlenül telefonál.
Valóban telefonál, de letört a hangja – egy francia cég nyerte meg a projektet, más projekt pedig éppen nem indul. De ha lesz valami, majd szól.

Peti nem érti a helyzetet. Informatikus végzettsége van egy főiskoláról, megérti az angol szakirodalmat. Szereti az informatikát, ezt csinálja a diplomázás óta egy kis cégnél. Úgy érzi, hogy tapasztalt, mindent tud, de valahogy nincs szerencséje. Vagy valami hiányzik?

Végül a családja unszolására – és mert közben elveszítette az állását – szerencsét próbál külföldön. Mindenki azt mondja, hogy biztos gyorsan talál valamit, sokat fog keresni, és végre megbecsülik a munkáját.

Nagy levegő, érkezés Londonba. Azaz hogy pontosabbak legyünk, érkezés Lutonba, a külvárosba, egy eléggé lepukkant környékre. Lesz szállás (átmeneti, majd ha lesz állás akkor jobbat keresünk) és mobil telefon. Jelentkezés állásokra. Az első érdeklődés a recruitment agency-től.

Interjú valahol Londonban. Sajnos fél óra késéssel, mert Peti még nem ismeri eléggé a metróhálózatot. Furán néznek rá, rövid interjú, nem érzi hogy ebből állás lenne.

Újabb interjú, egy neves cégnél Docklands-ben, egy vezető fejlesztői állásra. 2 másik jelölttel is találkozik: egy 35 és egy 40 éves helybeli úriemberrel. Hosszú és izzasztó interjú, Peti múltját darabokra szedik, majd záporoznak a műszaki kérdések. Aztán nem veszik fel.

Peti éjjel-nappal a szakirodalmat bújja, hogy minden kérdésre választ tudjon adni. Angolul gyakorol. Több órát tölt naponta a különböző állás-portálok tanulmányozásával.

Végül sikerül munkát kapnia – igaz hogy csak egy 3 hónapos szerződés, de kezdetnek ez is jó. Egy banknál kell egy meglévő szoftveren kisebb fejlesztéseket csinálni. Szokatlan, hogy mindenki barátságos. Szokatlan, hogy mintha magára lenne hagyva – senki sem mondja meg neki, mit és hogyan csináljon. A főnökével ritkán találkozik, aki egyébként is elfoglalt. Van egy csapat indiai, egy csapat pakisztáni, akadnak lengyelek, egy román, pár német és egy spanyol. És persze a kínai srác, Chang. Chang még Petinél is rosszabbul beszél angolul, és szakmailag is nagyon le van maradva. De ugyanolyan pozícióban van és ugyanannyit keres.

Peti hamar végez a feladataival, és unatkozik. Unottan néz ki az ablakon a 14. emeletről: nem ezt várta. Azért lett informatikus, mert szerette a számítógépet bütykölni. A fősuliban ő volt a legjobb pascalos az évfolyamból. Mindig megcsinálta a beadandókat, hétvégén pedig nyomták a haverokkal a LAN-partikat. Senki sem beszélt projektről, módszertanról, meg ügyfél igényekről. Unottan nézi Chang-ot, aki reggel elsőként jön, és bent éjszakázik. Nem is csoda, neki mindent most kell megtanulnia.

Peti főnöke nagyon dühös. Azt állítja, hogy Peti nem dolgozik megfelelően, miközben Peti legjobb tudása szerint mindent megcsinál. Az angol főnök szerint nincs kész, Peti szerint kész van. Azt is szóvá tette a főnök, hogy hívta délben Petit valami sürgős ügy miatt, de Peti azóta se jelentkezett. Persze, mert akkor volt Peti ebédelni.
Igazából Peti nem érti az egészet: a megkapott feladatokat pár óra alatt megcsinálja, aztán egész nap unatkozik.

A többiekkel sem jön ki túl jól. Az ebédlőben közös asztalhoz ülnek az indiaiak. Van egy külön asztal a pakisztániaiaknak. A harmadik asztalnál a lengyelek esznek. Peti nem erőlteti a kapcsolatot egyikükkel sem.
A múltkor is volt egy meeting, amit a sarokban ülve végigunatkozott. Az egyik indiai vezető fejlesztő egy sürgős műszaki problémát vázolt, és próbáltak megoldást találni. Petinek lett volna egy frappáns megoldása, de senki sem kérdezte meg, úgyhogy inkább csöndben maradt.

A főnök megint kavar valamit: videó konferenciát szervezett a felhasználókkal a szoftver legújabb verziójában felbukkanó hibákról. Persze rögtön leszúrással kezdődik a történet: Peti rendesebb nadrágjai ki lettek mosva este, ezért ma farmerban jött. Tulajdonképpen jött már máskor is farmerben dolgozni, csak aznap nem találkozott a főnökkel. A többiek furán néztek, de nem a ruha teszi az embert ugyebár.

Letelik a 3 hónap, és a bank nem hosszabbít szerződést Petivel. Chang viszont kap egy másik, immár 1 éves megbízatást.

Peti csalódottan hazaköltözik Magyarországra. A család nagyon örül neki, az angolja is fejlődött, és beleírhatja az önéletrajzába, hogy egy neves angol banknál dolgozott.

A hírekben ismét olvas valamit a román/német/indiai fejlesztőkről. De most már sejti, hogy ennek az egésznek köze van őhozzá, és hogy nem lehet fél vállról venni a dolgokat. Néhány percig úgy érzi, hogy bele kellene húzni: továbbfejleszteni angol tudását, tanulni arról a sok furcsa dologról, amiről a főnöke beszélt Angliában, mélyebbre ásni magát a szakmában, meg valahogy rájönni, miért Chang-ot választotta a bank helyette. És miért történet vele ez a sok negatív dolog, amikor ő mindig mindent megtett?

Aztán elmúlik az érzés, és Peti megcéloz egy rendszergazdai állást a helyi önkormányzatnál. Anyu ismer bent egy osztályvezetőt. Igaz, hogy már találtak egy alkalmas jelöltet a pozícióra, de el lehet intézni.