Mit tegyen az ember, ha az egyik szerződéses beosztotta tartósan megbetegszik.

Mit tegyen az ember, ha az egyik szerződéses beosztotta tartósan megbetegszik.

Korábban már írtam arról, hogy milyen az, amikor a munkatárs operációra megy. Most ezt a vonalat fejtem tovább, és elvi síkon eljátszok a következővel:

Tegyük fel, hogy a csapat egyik értékes tagja – aki történetesen külsős, egyéni vállalkozó – beteg lesz, megoperálják. Hosszú hónapokon át lábadozik, ami azt jelenti, hogy csak otthonról tud dolgozni, és azt is csak részmunkaidőben (korházba is kell járni). A lábadozás azt is jelenti, hogy előre nem látott vizsgálatokra kell mennie, esetleg egy speciális kezelés miatt egy egész hétre is eltűnik. Csak egy dolog biztos: ez az állapot még 3-4 hónapig így fog haladni.

Felteszem a kérdést a kedves Olvasónak: Ön mit tenne?

Miközben a történetnek nyilván csak kétféle kimenetele lehet (a munkatársat megtartani vagy megválni tőle), a lehetséges nézőpontok igencsak sokfélék.

Etikus-e kirúgni azt, aki lebetegszik? Ugyebár a történetben egy külsős szerepel, azaz nem alkalmazott. Ha alkalmazott lenne, akkor ő a „család tagja”, akit nem rúgunk ki betegség/szülés/baleset miatt. Viszont egy külsős, egy egyéni vállalkozó egészen más eset. A kívülről érkező, megbízási szerződéssel, órabérben alapon dolgozó munkatárs nem alkalmazott, nem érte hanem az általa nyújtott szolgáltatásért fizetünk. Ha nem tud szolgáltatni, akkor nagyon sajnáljuk, de nem tudunk segíteni.

Egyébként ez az ok, ami miatt a szerződéses órabérek magasabbak az állandó alkalmazottnál. Egy szabadúszó beleépíti a bérébe, hogy megbízást kell keresnie, hogy a nyaralás és a betegszabi alatt nem kap fizetést.
Amíg nincs baj, addig ugye az egyéni vállalkozó irigylésre méltóan jól keres, amikor pedig baj van, akkor senki ne lepődjön meg, ezt a kockázatot előre vállalta.

Nézhetjük a történet emberi oldalát: a munkatársnak családja van (esetleg gyerekek), kiadásai vannak (esetleg hitelt törleszt), ezért valahonnan fizetést kell kapnia. Ha mi nem foglalkoztatjuk, akkor máshol esélye sincs – ki akarna egy csak otthonról, csak részmunkaidőben, néha nem elérhető munkatársat felvenni? Emberi sorsok villannak fel a háttérben, amik ezen a döntésen függenek.

Aztán ott van a történet munka oldala is: az elvégzendő feladatok száma nem kevesebb, viszont 1-gyel kevesebben vagyunk. Nem lenne fair a többiekkel szemben, hogy szakadjanak meg fél évig a pluszfeladatok miatt. Nekik is van családjuk, ők is szeretnének munkaidő végén hazamenni.
Ha az ember úgy dönt, hogy megtartja a betegeskedő munkatársat, akkor egyúttal a munkáját is átvállalja.
Vagyis a kérdés nem kizárólag az, hogy egy lebetegedett embert fizessünk, hanem az is, hogy meddig lehet a csapatunkat terhelni az így előállt plusz munkával. Ön például vállalná-e ezt?

A beteg munkatárs – még ha igyekszik is teljesíteni – nem fog tudni teljes értékűen feladatokat végezni. Ha kirúgnánk (igazából nem is kirúgás, hiszen nem tud az elvártak szerint dolgozni), akkor fel lehetne venni helyére valakit, és nem kellene aggódni a pluszmunka, túlórázás, határidők miatt.

Baj-e az, ha a munkatárs otthonról dolgozik kötetlen munkaidő szerint? Alapvetően nem baj. Az atipikus foglalkoztatás működőképes. Gond akkor van, ha a cégnél nincs bevezetve az atipikus foglalkoztatás – mert így a többi munkatárs is elkezdi feszegetni ezt a foglalkoztatási formát. (Ha neki szabad, nekem miért nem?)
Ja és nem minden munkakör alkalmas rá. Más a helyzet egy rendszerszervezővel, mint egy fejlesztővel. A példában rendszerszervezőről van szó, akinek a munkája lényegi részét jelenti a kulcsfelhasználókkal való napi szintű személyes kommunikáció. Az atipikus munkavégzés korlátozottan lehetséges, de nyilván a minősége nem lesz ugyanolyan, és nyilván bizonyos feladatokat nem tud ellátni.

Értékes-e ez az ember? Ismeri a folyamatainkat, a szoftvereinket, a módszereinket, szemben mondjuk egy újonnan felvett beosztottal. A fejében összegyűlt tudás érték, amit meg kell védeni. De ha nem tudja ellátni a feladatait, akkor az értéke erősen közelít a nulla felé.

Van-e értelme a betegeskedő munkatársnak aprómunkát leosztani, hogy elfoglalt legyen, pénzt kapjon, fontosnak érezze magát? Egy darabig működik, de aztán nem: a munkatárs önbecsülését zavarja a tudásához képest alacsonyabb szintű kihívás, miközben a többi kolléga a pluszmunka miatt szenved.

Gondolom az Olvasók között akadnak olyanok, akik nemrég veszítették el munkájukat, és ők érzelmi alapon a „tartsuk meg” mellett döntenek. Tőlük azt kérdezem: amíg volt munkájuk, hajlandóak lettek volna önként bevállalni a túlórát, hogy egy munkatársuknak jó legyen?