Mikor jó a menedzser: amikor nem vállal fel kockázatot, vagy amikor odateszi magát?
Mikor jó a menedzser: amikor nem vállal fel kockázatot, vagy amikor odateszi magát?
A munkahelyemen megfigyeltem egy nagyon érdekes dolgot. Ha valamilyen új módszertan, folyamat vagy technológia kerül bevezetésre, és pilot-ra keresnek egy csapatot/projektet, akkor a menedzserek többsége azonnal hárít.
Ha például körbemegy a mail, hogy új globális projektvezetési módszertant vezetünk be, és kellene két projekt, ahol ezt kipróbáljuk, akkor csak úgy záporoznak a válaszok: a mi projektünk még el sem indult, a miénk lehet hogy nem is fog, gondok vannak üzleti oldalon ezért nem tudjuk bevállalni, stb stb.
Ha belső folyamatfejlesztési projekt indul, akkor a kollégák többsége kibúvót keres a részvétel alól, ahelyett hogy megragadná az alkalmat, és elmondaná véleményét vagy javaslatokat tegyen.
Amikor pedig arról van szó, hogy belső átalakítást kell végezni, de a legkisebb kockázat van benne (a belső átalakítások egyébként is mindig kockázatosak), akkor minden erővel visszakoznak.
Biztos bennem van a hiba, mert én nem ilyen vagyok. Ha valami új dolgot próbál ki a cég, bevezetünk valamit, vagy workshop-ot szervezünk egy folyamat fejlesztésére, akkor azt lehetőségnek tekintem. Amennyiben van valós célja az átalakításnak, és azt támogatja a vezetés, akkor már csak az a fontos, jó legyen a tervünk és jól valósítsuk meg. Lelkesen részt veszek az ilyen „bónusz” feladatokban, miközben a többi menedzserek éppen kifelé igyekeznek ezekből.
Persze vannak a cégnél hozzám hasonló „őrültek”, akik az újításokat és a bónusz feladatokat szakmai kihívásnak tekintik – így aztán a „forradalmi” projektekben rendszerint ugyanaz a kemény mag vesz részt. A kihíváson felül az is jó érzés, hogy e projekteken keresztül részt veszek a cégnél a jövő megalkotásában. Amit mi kitalálunk és megcsinálunk, az lesz a „legjobb gyakorlat” holnaptól.
Nem tudom eldönteni, hogy akkor most a többiek csinálják jól a mesteri kibúvókkal, vagy én a bevállalással. Hogy az a jó, ha semmilyen plusz munkában nem veszünk/veszek részt, illetve ha mi tanuljuk ki az új módit először, és mutatunk utat a többieknek.
Abban egyet tudok érteni az „ijedős” kollégákkal, hogy a kockázat nem jó dolog, de ugyanakkor ha az ember szakmailag megüti a szintet, akkor tudnia kell kezelni egy bizonyos mértékű kockázatot.
A Kedves Olvasónak erről mi a véleménye?
Utolsó kommentek