ITÉlet

Tipikus hiba: az ember nem akar hibázni, nem akar gyengének tűnni, ezért ha valamivel megakad, akkor inkább szenved és túlórázik de nem kérdez és nem kér segítséget.

A téma úgy került elő, hogy végiggondoltam, melyik munkatársam szokott-e, illetve milyen gyakran szokott segítséget kérni vagy kérdezni.

A beosztottaim között van mindenféle ember, a juniortól (1-2 év tapasztalat) a nagyon senior-ig (nyugdíj közeli). Az élet már csak olyan, hogy problémák, nehézségek mindig, minden szinten adódnak. Tehát várható, hogy kérdése mindenkinek lesz, illetve mindenkivel adódik olyan helyzet, amikor segítséget kér.

Különösen mivel mindenki más, máshoz ért, tehát jól ki tudnánk egészíteni és segíteni egymást.

A valóság más.

A munkatársak inkább napokat töltenek egy megoldhatatlan probléma megoldásával, mielőtt segítséget kérnek. Sőt nem is kérnek segítséget, csak egyre látványosabban szenvednek. Ez az informatikusokra különösen jellemző, ahol a kockák kicsit maguknak valók.

Ki az, aki a leginkább nyitott a segítségkérésre? A legidősebb munkatárs.
Ez igencsak meglepő, hiszen elvileg a legidősebb munkatárs „tévedhetetlen” (mármint a csapat szemében), ő az, akitől lehet kérdezni és aki tanácsot ad.

Miért van az, hogy a legidősebb munkatárs többször kér segítséget, mint a fiatalabbak?

Valószínűleg a fiatalok számára még fontos a presztízs, ők „nem hibázhatnak”. Az idősebb kolléga viszont már nem szorul erre rá. Egyébként is idővel megtanulta, hogy segítséget kérni nem szégyen – néha fel kell adni a sikeresség látszatát ahhoz, hogy sikeres legyen a projekt. Megtanulta, hogy mikor érdemes küzdeni és mikor érdemes hagyni az egészet (eszkalálni).

Emiatt (is) sokkal hatékonyabban dolgozik, hiszen csak azzal tölti az idejét, amivel érdemes. Amivel nem érdemes, azt pedig elmondja és rám hagyja.

Ez persze nem volt mindig így. El kellett telnie fél évnek, mire összeszoktunk. Az elején bizonyítanom kellett – igen, nekem mint főnöknek a beosztott felé – hogy a segítségre tudok lenne ha valamivel megakad. És meg kellett oldanom 1-2 problémáját, hogy utána már rutinosan segítséget kérjen a következőnél.

Miért ment nála annyira simán, és miért megy nehezen másoknál? Mert a fiatalabb kollégák még tanulni és bizonyítani akarnak. Mert az is a tudás egy szintje, amikor az ember rájön, mit NEM tud és mivel NEM érdemes foglalkozni.

Szégyen-e segítséget kérni? Sokan azért nem mernek kérdezni vagy eszkalálni, mert ez azt jelentheti: valamit nem tudnak. Sok olyan főnök van, aki a beosztotta teljesítményét úgy méri, kivel kell kevesebb időt eltölteni. Vagy aki azt méri, ki hibázott.

Pedig csak az hibázik, aki dolgozik. Segítséget kérni igenis jó dolog. Megoldódik a problémánk, nem vesztegetjük az időt feleslegesen, és a motivációnk sem csökken amikor egy lehetetlen küldetésen daráljuk le az önbizalmunkat. Az egyik múltbeli főnököm kimondottan azt kérte, hogy ha megakadok valamivel vagy segítségre van szükség, akkor szóljak. Amikor szóltam, akkor megdicsért a bátorságért és megoldotta a gondomat.

Amikor én jutok megoldhatatlan helyzetbe (vagy olyan helyzetbe, amit a főnököm sokkal egyszerűbben meg tud oldani mint én) akkor nem félek szólni. Egyébként is állandó, aktív kommunikációt tartok fenn vele.

Okoz-e bármilyen hátrányt az éves értékelésnél, ha valaki hajlamos a segítségkérésre, szemben mondjuk azzal a kollégával, aki „tévedhetetlen”? Nem, hiszen az éves értékelés célkitűzésekről és eredményekről szól. Megvalósultak a célok vagy nem?
Az kevésbé fontos, hogy ehhez eszkalációra volt szükség – vannak helyzetek amik másképp nem is oldhatók meg.

Tehát a mai konklúzió: kérdezni, segítséget kérni nem szégyen.