Az álláshirdetésekből sokszor az tűnik ki, hogy a vállalatok szuperment keresik. Az önéletrajzokból pedig az, hogy rengeteg szupermen áll rendelkezésre. Ez most tényleg igaz?

Az álláshirdetésekből sokszor az tűnik ki, hogy a vállalatok szuperment keresik. Az önéletrajzokból pedig az, hogy rengeteg szupermen áll rendelkezésre. Ez most tényleg igaz?

Az álláshirdetéseket elnézve időnként az az érzése az embernek, hogy a cégek szupermeneket keresnek. Nem csak 2 nyelvtudás, diploma és 10-15 év releváns munkatapasztalat az elvárás, hanem sokszor olyan speciális kombináció, amire nehéz elképzelni, ki fog jelentkezni.

Az igazán irreális elvárások azonban nem a tapasztalt kollégák keresésénél bukkan fel – elvégre nem irreális 10-15 év releváns tapasztalatot kérni. Azonban a cégek határozottan nem tudnak fiatal kollégát keresni. Egyrészt legyen az illető fiatal, jó munkabírású pályakezdő, ugyanakkor viszont legyen tapasztalt, és képes legyen megoldani olyan problémákat, amiket az idősebb kolléga sem tud.

Az álláskeresők bizonyára sokszor ingatták a fejüket egy-egy hirdetés elolvasása során, és próbálták kitalálni, ugyan ki fog azokra jelentkezni.

Nos, a munkaerő piac másik oldalán ülve a beérkező önéletrajzokból az látszik, hogy rengeteg az állástalan szupermen. Vagy legalábbis a saját magát szupermenként jellemző jelentkező. (Akikről majd a szakmai interjú során kiderül ez-az, de ez egy másik történet)

A keresletre válaszul létezik a kínálat is öltönyös-kiskosztümös, mosolygós csapatjátékosokból, akik kapásból mondják milyen állatok lennének és mi a 3 legjobb/legrosszabb tulajdonságuk. Akikről az állásinterjún az derül ki, hogy egész életükben arra készültek, hogy ennél a cégnél ezt az állást megpályázzák. Rendkívül motiváltak, magas a stressztűrő képességük, nagyon lojálisak a céghez, és rögtön megvan az összhang a főnökükkel. És természetesen született vezetők, ambiciózusak és kreatívak.

Kicsit mintha hamis lenne ez a kép, de a sok jelentkező mind próbálja ezt a hamis képet minél őszintébben előadni.

Aztán amikor a jelöltet felveszik és odakerül a munka közelébe, akkor kiderül, hogy az a munka valójában nagyon egyszerű és nagyon prózai. Az Office Manager pozícióba 2 diplomával és 3 nyelvtudással felvett hölgy szembesülni fog vele, hogy valójában titkárnő lesz, olyan munkát végezve, amihez semmilyen diploma nem kell. A szakirány diplomával rendelkező mérnök, akit 5 kemény szakmai interjún keresztül választottak ki, a valóságban majd szakmunkát fog végezni – amit a régi világban egy szakmunkás végzett el. És amit némi betanítással egy okosabb majom meg tudna csinálni.

Amit a főnök komplex és kreatív munkának gondolt, az egy szakmabelinek egyszerű és unalmas.

Tehát nem csak, hogy szupermenre nincs szükség, de még egy átlagos szakember is túlzás lehet egy ilyen pozícióban.

Az egész tortúra a kiválasztási folyamattal csak egy nagy bohózat, amolyan tűrésteszt. Aki mosolyogva végigüli a bohóckodást, azt felveszik, és akkor lehet állása.

Ugyanakkor viszont ezekre a helyekre az jellemző, hogy a munka rosszul szervezett, a hatékonyság alacsony, a kollégák ellenségesek, mindent átsző a bürokrácia és a belső politizálás. Annyi minden hat az érdemi munkavégzés ellen, annyian nehezítik a munkát, hogy tényleg kihívás lesz bármilyen – átlagos – eredményt elérni. Mint amikor az a feladat, hogy fussunk le 30 perc alatt 1 km-t – csak éppen valaki a nyakunkba ül, ráadásul a célhoz vezető utat is eltitkolják.

Ahhoz, hogy ilyen körülmények között teljesíteni lehessen, ahhoz VALÓBAN szupermennek kell lenni. És lehet, hogy ezt a főnökök is tudják - olyan embert keresnek, akik majd 2 ember munkáját tudják elvégezni. Vagyis a magas elvárás valahol nem légből kapott, hanem nagyon igaz.

Mi tehát a jó módszer és mi a megoldás:

Vezetőként odafigyelni arra, hogy az elvárásaink átlagosak és teljesíthetőek legyenek. Ha túl magasan van a léc, az annak a biztos jele, hogy nem vagyunk tisztában a saját elvárásainkkal, nem tudjuk pontosan megfogalmazni, mit lesz az új kolléga feladata. A léc magasra tevése helyett inkább el kellene gondolkodni és rendbe szedni a munkát.

A másik dolog pedig az, ha egy munkakörnyezetben csak a legjobbak tudnak „átlagos” munkát végezni, akkor az a munkakörnyezet biztosan rossz – és ennek rendbetétele a vezető feladata.

Azok a cégek, akik szerint „nálunk csak a legjobbak maradnak meg”, azokat jobb elkerülni.

Munkakeresőknek azt tanácsolnám, hogy legyenek igényesek. Ha már odakerültek egy olyan céghez ahol sok a nehezítés, akkor azt bátran öntsék a főnökükre, illetve ha semmi sem változik akkor keressenek másik helyet.

Azt mondanám, hogy válogatni kell – csak sajnos a jelenlegi gazdasági helyzetben ez nehéz.