Kollégákkal beszélgetve merült fel a kérdés: tud-e motiválni másokat egy vezető akkor, amikor ő maga nem motivált?
Kollégákkal beszélgetve merült fel a kérdés: tud-e motiválni másokat egy vezető akkor, amikor ő maga nem motivált?
Mint ahogy a kollégák, úgy gondolom a kedves Olvasók többsége szerint is az a triviálisan helyes válasz, hogy nem.
Pedig az a rossz válasz.
Mások motiválásának semmi köze ahhoz, hogy mi magunk motiváltak vagyunk-e.
Kezdjük ott, hogy mi a motiváció. A motiváció nem vállveregetés, nem lelkesítő beszéd és nem ingyen pizza, hanem sikeresem elvégzett munka. Ez tudományosan alátámasztott tény, és már írtam róla itt.
Ahhoz, hogy a beosztottaink sikeresen tudják elvégezni a munkájukat, pusztán az kell, hogy hagyjuk őket dolgozni, esetleg ha megakadtak valamivel akkor átlendítjük őket a holtponton. Ehhez nincs szükség csodára, lendületre vagy bármi másra. Pusztán arra van szükség, hogy a vezető minimálisan ellássa a feladatait – mint ahogy egy orvostól, ügyvédtől vagy vízvezeték-szerelőtől is elvárható, hogy a szakmai minimumot minden körülmény között hozza, akkor is ha éppen rossz napja van.
Egy motiválatlan vezető legfeljebb nem lesz példakép.
Erre most valaki mondhatja azt, hogy jó-jó, de a csapat teljesítménye jelentős mértékben a vezetőn múlik. És ha neki nincs kedve rendesen dolgozni, akkor hosszú távon a csapat kudarcra van ítélve – ami egyenes út oda, hogy a csapattagok elveszítsék a motivációjukat.
Persze igaz lenne, ha a vezetés egy ösztönös, szívből jövő dolog lenne. Mert akkor a motiválatlan vezető tényleg motiválatlan beosztottakat eredményez. De a vezetés nem szívből jövő dolog, nem ösztönös tehetség – hanem egy szakma, ami megtanulható. Illetve pontosítok: ez egy szakma, amit meg KELL tanulni tisztességesen, ha már valaki öltönyt/kosztümöt vett magára.
Mert aki tanulás nélkül, pusztán ösztöneire hagyatkozva szívből vezet embereket, azt az embert más szakmákban kontárnak hívják.
Utolsó kommentek