Avagy azt a lovat ütik, amelyik a szekeret húzza.
Avagy azt a lovat ütik, amelyik a szekeret húzza.
Nálunk a cégnél volt valaki, akinek Napóleon volt a beceneve.
IT szolgáltatásokért volt felelős fél Európában.
Úgy indult, hogy felosztották Európát régiókra, és felvettek IT menedzsereket, hogy az adott régiót vigyék. Szóval volt egy csomó régió és egy csomó menedzser. És ez így jó volt.
Aztán telt-múlt az idő. Valaki felmondott, valakit áthelyeztek. Bizonyos régiók nagyobbak lettek, máshol pedig kiderült, hogy sok a baj.
Vagy az eredeti felosztás már nem volt jó, és akadtak országok, amiket valakire rá kellett bízni.
Az egyik menedzser különösen jó volt, ezért ő kapta a problémás országokat.
Aztán amikor valaki felmondott, valakinek be kellett ugrania ideiglenesen, hogy addig vigye azokat az országokat, amíg fel nem veszik az utánpótlást. Ez is ő lett, hiszen jól végezte a munkáját, nagy kedvvel, és úgy tűnt, hogy még van kapacitása.
Ahogy lenni szokott, az utánpótlás nem érkezett, az ideiglenes felállás végül állandó lett.
Aztán beindult az orosz piac, és azt is kellett vinni valakinek. Természetesen a legjobb embernek, neki.
Aztán Svájcba is kellett valaki. A szomszédos országokat már akkor is ő vitte, szóval 1-gyel több miért lenne baj.
Végül eljutott oda, hogy fél Európa az övé volt, a másik felét 5 kolléga vitte.
Ekkor kapta a Napóleon becenevet.
A történet boldogan végződik: szóltak a főnökének, hogy ez így nagyon nem lesz jó, ne rakjon minden feladatot Napóleon vállára és terhelje a többi menedzsert is ugyanúgy.
Na nem jó szándékból, hanem mert mi lesz, ha Napóleon nyaralni megy, vagy esetleg felmond.
Az a tanulság, hogy az embereket egyenlően kell kezelni és egyenlően terhelni. Nem szabad csak azért sok feladatot adni valakinek, mert jól dolgozik és bírja.
Utolsó kommentek